:(

A válás, vagy legalábbis különköltözés gondolatával foglalkozom. Most ott tartok, hogy annyira elegem van, hogy ha csak eszembe jut L., már leereszkedik a szememre a vörös köd. Szombaton azt vágta a fejemhez, hogy biztos csak azon agyalok, hogy bárcsak meghalna (mármint L.), aztán élhetném a világomat. Mindezt azért, mert kifogásoltam, hogy meccsre megy, ahelyett, hogy itthon lenne a családjával. Dagadtra sírtam a szememet utána. Hogy mondhatott ilyet? Most is könny szökött a szemembe. Tetejébe ez a folyamatos ingyencselédként kezelés....hiába mondom, hogy rengeteget megyek a gyerekek után, hogy egyfolytában takarítok-mosok-vasalok, sétálok velük, bevásárolok, főzök, stb.. Ez mind magától értetődő....és azt veszem észre, időnként keresi az alkalmat, hogy bele tudjon kötni valamibe, mindegy mi az, csak veszekedést lehessen provokálni belőle. Most úgy érzem, nem tudok már vele élni, hiába szeretem, ez nem megy, nem mehet így tovább, mert beleőrülök.