A telefon mellett ülök és ugrásra készen nézegetem....Anyát ebben a pillanatban is operálják. Apa azt mondta, hív, ha visszavitték a szobába. Úgy beszéltük meg, hogy vasárnap megyünk meglátogatni. Na, most csörgött a telefon, hogy nem lesz ma műtét, mert az előző elhúzódott....nagyszerű.:/ Felhívott, mert megkapta a nyugtató injekciót....csak utána éppenséggel nem vitték el....
Tegnap voltunk először pszichológusnál. Egy órán át faggatott, mindenről, arról, hogy lettem terhes, milyen volt a szülés, volt-e valami probléma, szoptatás ment-e, aztán ugyanez P.-re vetítve. Milyen volt a mozgásfejlődése, a beszédfejlődés. Felszólított, hogy próbáljak meg visszaemlékezni, volt-e olyan esemény, ami nagyon megijeszthette, amit esetleg azóta sem tudott kiheverni. Akkor eszembe jutott, (pedig igyekeztem jó mélyre eltemetni az emléket), amikor 24 hetes terhesen megindult a szülés. Este volt már, éppen fürdéshez készültünk. Egész nap fájt, keményedett a pocakom, nem segített rajta sem a fekvés, sem a magnézium. Ültem a földön és próbáltam felállni, amikor irtózatos fájdalmat éreztem....és hirtelen valami meleg csorgott végig a lábamon. Azt hittem, a magzatvíz....de nem, friss, élénkpiros vér volt. Sikítozni kezdtem, közben folyamatosan görcsölt a hasam. Betámolyogtam a hálóba, lerogytam az ágyra....és Andris ott volt mellettem és sírt, halálra volt rémülve. Szegénykém, milyen borzasztó lehetett neki. Közben L. telefonált, felhívta a dokimat, aki kiadta a parancsot, hogy irány a szülőszoba, már várni fognak. Megérkezett anyukám, hogy vigyázzon Andrisra, aki megállás nélkül ordított és sírt...és próbáltam elmondani neki, hogy el kell mennem a doktor bácsihoz, de hiába. Aztán 2 perc múlva már a kórházban voltunk, L. úgy hajtott, mint az őrült. Felmentünk a lifttel a másodikra és egyre jobban éreztem, hogy szédülök. Káprázni kezdett a szemem, valahogy elcsúsztak a körvonalak. Megkapaszkodtam L. nyakába és próbáltam suttogni, hogy segíts. Aztán minden sötét lett. Még mielőtt lecsúsztam volna a földre, annyi megmaradt bennem, hogy volt ott valaki, akit ismerek, aki fölém hajolt. A szülőszobán kezdtem eszmélni, az ügyeletes szülésznő elmondta, hogy 6 civil férfi cipelt be, mert hirtelen nem tudtak hordágyat keríteni. Az ügyeletes megvizsgált, azt mondta, hogy elkezdett nyílni a méhszáj. Közben megérkezett a saját dokim is. Hozták a mobil ultrahangot, hogy megkeressék a szívhangot. Mielőtt megtalálták volna, éreztem, hogy Peti rúg egyet. Nem mondtak semmit, csak a monitort lesték. Főleg lent pásztáztak, tudtam, hogy a méhlepényt nézik ennyire. Végül egy helyen ráböktek, de csak ennyit mondtak, hogy igen, valószínűleg innen vált le. Míg vizsgáltak, egyszer csak újabb görcs kezdődött. Kőkemény lett a hasam és nagyon sokára oldódott. Fogták a pocakomat, figyelték a szívhangot. Intettek a nővérnek, aki mellém lépett és adott egy injekciót. Tüdőérlelő volt, az első adag. Utána az infúzióba elkezdtek mindenféle gyógyszert fecskendezni, nyugtatót, izomlazítót...és vártunk. Lassan elmúltak a fájások, enyhültek a keményedések. Elkülönítő kórterembe kerültem, teljesen egyedül voltam. Éjjel-nappal csöpögött az infúzió, kicsit lebegésszerű élményként maradt meg. Napokig feküdtem a kórházban, míg kiengedtek azzal a feltétellel, hogy szigorú fekvés továbbra is.
Nem tudok másra gondolni, ha az jut eszembe, milyen trauma érhette a gyereket, csak erre. Nem csak neki volt ez megrázó, hanem az egész családot sokkolta. L. azóta sem akar beszélni róla, csak annyit volt hajlandó mondani, hogy életének egyik legborzasztóbb éjszakája volt. Ha egy felnőttre ilyen hatással volt, akkor mit érezhetett szegény Tücsök........?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése