Múltidéző IV.

Az út, amelyen ez a család halad, hosszú és nehéz, tele tüskével és bogokkal, ritka vendég a könnyebbség, míg a bánat és szorongás sűrűn megtiszteli a háziakat. Néha az volt a benyomásom, hogy a családtagok elfelejtettek mosolyogni az idők során. A buktatók, amelyeket át kellett repülni, nem indokolták minden esetben ezt az átható szomorúságot. Az igazi öröm ritkán ül ki az arcokra, inkább valamiféle elégedettség jelenik meg a szórványosan látott mosolyokban, amelyet gyorsan felvált a következő tennivaló generálta feszültség. Mindazonáltal, az egymáshoz való hasonlatosság nem véletlen; a családtagok hű képmásai egymás hibáinak és erényeinek, egy-egy mozdulat, tekintet felidézi a régen pihenőket, olyannyira, hogy felbolydulnak a kedélyek, mintha váltóáram járná át a ház falait, majd a sistergés után nem marad egyéb, mint a hamu. Mama sokszor mondja, hogy olyan vagyok, mint az ő anyósa, Tóth Mária, nagyapám szülőanyja, akinek legrosszabb szokásai közé tartozott önmagának sebesre csipkedése, bőrének gyötrése. Ez a mondhatni véres örökség bennem éledt újra, mert csodák közé való, hogy eddig még nem kellett a bőrömet lenyúzni, hogy ne legyen állandóan sebes. Mindenesetre, azt már észrevettem, hogy ami rossz szokásom van, azt Mama szerint biztos, hogy Tóth Máriától, a dédanyámtól örököltem. Néha az a gyanú támad bennem, hogy nem lehettek kebelbarátnők, főleg, ha Mama csak a rosszra emlékezik. Igazság szerint, a rosszra mindig szívesebben gondol vissza, ahelyett, hogy a szép emlékeit idézné fel. Valahogy a kellemetlen emlékek mindig erősebben maradnak meg a lelkünkben, mintha valósággal megbűvölték volna azokat a régi érzéseket, nehogy feledést találjunk. Többször előfordult, hogy merengve találtuk, később bevallotta, valami nagy dráma járt az eszében, újra és újra felidézte a hallottakat, ezerféleképpen meg tudott volna felelni a szemrehányásokra, vissza tudott volna vágni a sérelmekért, de már nem volt kinek válaszolni. A megbántottság érzése azonban nem hamvadt el soha teljesen. Mintha a szégyellte volna, hogy nem állt ki magáért, a véleményéért elég erősen, nem mutatta meg, mi lakik benne, hogy tiszteljék személyét, ma már minden más lenne, szögezte le többször, dehogy hagynám magam, hogy a fejemre fossanak. Azt már nem. A harci láz azonban nem múlt el és sokszor azok ellen fordul, akik jelen vannak, puszta jelenlétükért fizetnek, mintha az árnyak újra testet öltöttek volna. A sokszor tanácstalan családtagok nem értik, mit vétettek, csak akkor világosodnak meg, mikor elhangzik egy-egy kósza utalás, dédapád vagy nagyanyád is pont így csinálta régenében. A legtöbbször a nők részesülnek ebben a kiváltságban, mintha nem lenne elég feszült az egymáshoz fűződő kapcsolat ettől függetlenül is; a férfiak előtt nagyanyám szemérmesen leplezi múlton való töprengését.