Múltidéző V.

Ebben a családban furcsa a nők viszonya. Mindent áthat az állandó rivalizálás, az összefogás sosem teljes, mindig veszekedés előz meg döntéseket és egymás háta mögött állandó a piszkálódás. A szeretetet mindig háttérbe szorítják az apró-cseprő problémák, a családtagok tehernek érzik a rokonságot, kínosnak a közeli rokonokat, nem is igen reklámozza senki a családi kapcsolatokat. Felesleges is lenne, az érintkezés már csaknem zérusra redukálódott és biztos vagyok benne, nagyanyám halálával majdan teljes lesz az elszakadás. Mama úgy viselkedik, ahogy saját anyjától látta, kisebbik gyermeke valahogyan kedvesebb a szívének, Júlia és Anya között feszültség van a pénz miatt, melyet Júlia kölcsönadott és Anya nem tudott visszaadni, a saját Júliához fűződő viszonyomról pedig jobb szót sem ejteni, évek óta nem beszéltünk egymással igazán. Amikor kicsi voltam, imádtam, ő volt a nagylány, hiszen alig 14 év van köztünk, gyere Lina, hívott, emlékszem, leültetett maga elé a kisszékre és sok-sok apró ágba fonta a hajamat. A beszédstílusa már akkor is furcsa volt, minden mondatának volt valamilyen furcsa, gunyoros mellékíze, igazi, felragyogó mosolyt nem is láttam az arcán, mindig csak azt a magán és másokon mulató, ironikus szájhúzást. Volt, hogy nálunk aludt, azt nagyon szerettem, ritka alkalomnak számított, ő már szakközépiskolás nagylány volt, én meg négyéves kölyök, ahol lehetett, a nyomában voltam, követtem, akár az árnyék. Nem szerette, ha utána koslattam, azt hiszem, nem igazán tudta, hogyan viselkedjen velem, zavarba hozta ez a látható rajongás, inkább el akarta kerülni. Sokszor becenéven szólítottam, Julcsi, Julcsa, mondogattam neki, de nem volt ínyére a dolog, egyszer megragadta a vállamat, a szemembe nézett és haragosan közölte, van tisztességes neve, szólítsam úgy, ha pedig nem tetszik, akkor a nénikém megszólítás illeti meg. Úgy megijedtem ettől a váratlan dührohamtól, hogy valósággal sóbálvánnyá váltam, meg sem mertem mukkanni, csak némán bólintottam. Soha többé nem ejtettem ki egyik becenevét sem, képtelen voltam így szólítani, pedig nagyanyám egyszer rám pirított, miért viselkedem vele úgy, mint egy idegennel, pedig a nagynéném, ráadásul nem is idősebb tőlem olyan sokkal. De mégis csak öregebb, gondoltam. Hangosan azonban nem válaszoltam.

Később, ahogy növekedtem, egyre furcsábban viselkedett velem, nem értettem miért, eltartott egy darabig, míg felfogtam, nem csak a testvére lánya vagyok, hanem a sógora gyereke is, akit gyűlölt és ebből nem is igyekezett titkot csinálni. Olyannyira nem, hogy Apa a munkahelyén hallotta vissza egy kolléganőjétől, akivel Júlia nagy barátságban volt, hogy erről fecsegett, mennyire nem állhatja őt senki a családból. Azt hiszem, akkor haragudtam meg rá először, nagynéném teljesen más megvilágításba került, soha többé nem tudtam a régi, rajongó szemmel ránézni. Feltűnt, hogy ahol lehet, oktat, nevel, mintha a szüleim nem tennék ezt megfelelően, ha valami nem tetszett neki, egyszerűen lehülyézett, persze csak akkor, ha más nem hallotta. Senkinek nem mertem elmondani, már féltem tőle és titokban utáltam, mert ilyet nem volt szabad mondani, de ahol lehetett, kitértem az útjából.  Mire főiskolás lettem, teljesen elszakadtunk egymástól, most pedig, bár egy kisvárosban élünk, sokszor hetek is eltelnek, mire az utcán összefutunk. A maga sajátos gunyoros módján humora is van, néha olyan, mint a csalán, csíp és viszket a helye, ahol ér az ártás és szeret kárörvendeni, csakúgy, mint a család többi nőtagja, Anyát kivéve, őt még sosem láttam más kárára nevetni. Júlia humora inkább az a gyilkos akasztófahumor, vicces, mégis van benne egy árnyalatnyi pikírtség. Anya szerint azért nem tudjuk elviselni egymást, mert túlságosan hasonlítunk egymásra, ezt mindig letagadom, pedig valahol érzem, hogy van benne egy szemernyi igazság. Mindegy, barátok sosem leszünk, az bizonyos, bár nem ártana, ha megpróbálnék kevésbé tüskeböki lenni, de érzem, annyira ingerel, hogy legszívesebben felfújnám magam, mint a béka, ha ijesztgetni próbál másokat. A maga fanyarságában azonban az egyik legsegítőkészebb ember, akit ismerek, még akkor is, ha a segítségnyújtást morgás és kiabálás előzi meg, időnként nem teljesen alaptalanul, főleg, ha pénzről van szó. Bár több minden van, amely miatt görbe szemmel tekintek rá, azt az egyet el kell ismernem, sokat tett a famíliáért. Furcsa módon ez a segítőkészség nem mindig nyilvánul meg hangosan, ahogy természetéből következne, inkább szégyenlősen a háttérbe húzódik, mintha restellné pillanatnyi ellágyulását, ezért a segítséget iszonyú ordítás mögé rejti, majd miután belefárad a kiabálásba, dühösen elvonul, később pedig telefonál, minden elrendeződött-e. A betegségeket ostoba nyűgnek tekintette, akárki volt is a baj szenvedő alanya, arra gondolt, már megint a legrosszabbkor fogja le a kezét, de a kérdezősködést sosem mulasztotta el, valamiféle tudományos érdeklődéssel fordult a szenvedés felé, úgy vélte, minél jobban megismeri az ellenfelet, annál kevésbé kell tőle ijedezni. A problémát analizálta, besorolta a megfelelő kategóriába, kereste gyenge pontjait, majd miután felfegyverkezett az összes fellelhető információval, rohamra indult, többnyire sikerrel. Nem csak betegségek esetén követte ezt a stratégiát, mindig így viselkedett, akármivel került is szembe.