No, kezdek magamhoz térni. Nyilván, szerepet játszik benne az, hogy jobban érzem magam (bár egy kis kóválygás még szokott lenni), meg az is, hogy L.-val megbeszéltük a dolgokat. Ugyanazok nyomasztanak mindkettőnket, de együtt könnyebb megoldani, mint durcázni.:) És az sem volt elhanyagolható, hogy elküldtem egy nénit a sunyiba....persze, ronda dolog, meg tiszteletlen, stb., de sikerült abban a pillanatban elkapnia, amikor 10000000000-ra ugrott a vérnyomásom. Anyát kísértük az orvoshoz és A. nem akarta, hogy elmenjen. Sírni kezdett, elég hangosan. Csitítottam, tovább sírt. Leguggoltam mellé, mondtam, hogy mamának muszáj mennie, mert a doktor néni meg szeretné gyógyítani a mama karját. Gyógyszert fog adni mamának, amiért majd el kell menni a patikába. Már kezdett volna megnyugodni, amikor a nénike mellénk ért és elkezdte nevelni a gyereket, hogy juuuuuuuuuuuuuuuuj, juuuuuuuuuuuuuuuj, közben pedig forgatta a szemét. A. persze újra visítani kezdett, ugye nem igazán preferálja az ismeretleneket, pláne nem az öregeket. A néne már éppen belefogott volna a szövegébe, amikor aztán végérvényesen elpukkantam és ráförmedtem, hogy köszönjük, nem kérjük. Nézett rám, nem értette, mire gondolok, de tovább folytattam: majd én nevelem a gyerekemet, nincs szükség ijesztgetésre. Csak hápogott, aztán gyorsan elment. Én meg szusszantam egyet, hogy ez bitang jól esett. Érdekes módon, onnantól kezdve A. olyan volt, mint egy kezesbárány, szépen hazajöttünk. Itthon közölte, hogy most nem éhes és hogy "szejetnék jefeküdni ajudni anyával." Azóta szundikál.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése