Múltidéző III.

A Molnár és a Nagy család, mióta az eszemet tudom, mindig itt élt ezen a környéken, Szatmár és a Felső-Tisza vidék kellős közepén, ritka volt az a lázadó, aki máshol kereste boldogulását. Nagyapám famíliája a lábát sem tette ki Parasznyáról, generációk óta ott éltek már, sehol máshol nem tudták volna elképzelni életüket, csak ebben a csendes falucskában, ahol oly nyugalom volt, mintha megállt volna az idő és elfelejtkezett volna a lakókról. Minden fát és bokrot ismertek a határban, becsukott szemmel is képesek voltak tájékozódni, tudták merre vannak a kertek alatti rejtett ösvények, ha nem óhajtottak ismerősökkel találkozni útjaikon. Nagyanyám családja már lényegesen mozgékonyabb volt, annyiszor költöztek, ahányszor dédapám munkája megkívánta, több faluban is megfordultak, míg végül letelepedtek Parasznyán három gyermekükkel. Hamar beilleszkedtek, nem okozott gondot számukra az alkalmazkodás, az állandó vándorlás miatt az egész família elsajátította a gyors akklimatizálódás képességét. Mivel a gyermekek is kicsik voltak még, ezért nem hagytak bennük fájó emléket az elhagyott barátok, tulajdonképpen dédszüleimnek is kisebb gondja is nagyobb volt annál, semmint gyermekeik esetleges bánatával foglalkozzanak. A szülők viszonylag gyorsan megismerték a falu velük egykorú tagjait, dédapámnak nagy segítségére volt ebben a munka, kovácsműhelye állandóan tele volt ott lebzselő fiatal és idősebb férfiakkal, illetve lovaikkal, nagy klientúrája volt, nem panaszkodhatott, szaladt a szekér. Antónia dédanyámnak jutott a nehezebb dió: megpuhítani a keményfejű szomszédasszonyokat, akiknek süteménnyel kedveskedett beköltözésük után, felajánlotta segítségét, amiben csak lehetett, így sikerült elérnie, hogy alig néhány hét után már meginvitálták a község nőegyletébe, nagy szükség volt dolgos kezekre, meg is jelent minden gyűlésen, részt vállalt valamennyi teendőben. A templomba minden vasárnap együtt ment a család, nem szalasztottak volna el egy alkalmat sem, a mulasztókat igencsak számon tartották a település asszonyai és köszörülték rajtuk a nyelvüket egészen a következő istentiszteletig. Dédanyám és fiatal kislány nagyanyám az asszonyok padsorában, míg dédapám Zoltán fiával a férfiak körében foglalt helyet. Soha jobb alkalmat a beilleszkedésre, mint a hitélet, tudták ezt jól valamennyien, így kötöttek ismeretséget a Molnár klánnal is, akik Parasznya egyik mérvadó famíliájának számítottak, számos családtaggal, szinte nem is volt olyan ismerősük, aki ne lett volna szegről-végről rokonuk is egyben. Ha valaki meghalt a faluban, akkor részt vettek a temetésén, úgy is, ha alig ismerték, így nyilvánítottak szinte ismeretlenül részvétet. Koszorút, sírcsokrot nem vittek, nem is volt divatban, a ház előtt tobzódó virágokból szedtek néhány szálat. Mikor nagyanyámék házasságot kötöttek, már mindenki ismerte a Nagyokat, pletykáltak is róluk, ez már a teljes befogadást jelezte.