Múltidéző I.

-Hát írj erről a csíkos párnáról-, fúrta a férjem fejét az ágyba. Valahogy megragadt bennem ez a mondat, majd elkezdtem az értelmet, a mindent felszabadító tudást keresni mögötte. Mi értelme van az írásnak, ha nincs téma? De miért is kell értelmet kutatni mindenben? Azt hiszem, az is elég, ha érzem, muszáj a bennem feszülő érzéseknek valamilyen kiutat, biztonsági szelepet találniuk, különben elveszítem az eszem. Kislánykorom óta naplót vezetek, leírva minden szépet-gonoszat, vélt és valós sérelmeimet, de valahogy ez már nem elég. Kell, hogy legyen egy biztonsági háló, amely megvéd önmagamtól, de mi izgalmasabb, mint a szabad esés? Azaz, izgalmas lenne, ha nem lennék tele pánikszerű félelemmel a magasban. A szilvásváradi milleniumi kilátónál reszkető ujjakkal kapaszkodtam a vaskorlátba, de a mélység mániákusan vonzott, egyre azt fürkésztem szemeimmel. Valahányszor egy-egy erősebb széllökés ért, azt képzeltem, hogy: Most! Most felkap a szél és ki tudja, hol áll meg velem….Szinte megbillent a világ körülöttem. L. viszonylag gyorsan visszajött értem az első emelet fordulójába, nem mentem vele fel a teraszra, ott remegtem és titokban valahol bámultam, hogy lehet ennyire bátor, hogy nem fél, mikor én olyan vagyok, mint a közmondásos nyuszi. Sokszor elgondolkodtam már azon, mihez kezdenék nélküle, vagy egyáltalán, ki ő, ki ez az ember, aki a férjem lett? Lehet, ő az, akinek a sors azt a szerepet szánta, hogy a biztonsági szelepem legyen. Úgy gondolom, ez egy szép életfeladat. Már csak az a kérdés nekem mi a hivatásom, amely elkísér a hátralévő – remélhetőleg még hosszú – utamon? Nem tudom a választ. Lehet, nem is fog soha kristálytisztán megjelenni előttem, csak homályosan érzem, merre kell mennem tovább, melyik irányba kell fordulnom, még akkor is, ha minden vaksötétnek látszik. Most idepillantott, dobott egy puszit. Szeretem ezeket az apróságokat, ahogy újra és újra ráébredek, bármennyire is vívódom belül, őrlöm a lelkem, mégsem vagyok magányos. Sokszor teljesen elbizonytalanodom, mi az ördögnek akarok írni, de hiába jár a kétely a nyomomban, valahogy kikívánkozik a mondanivaló. Nagyon sokat foglalkoztat a család, főleg a saját származásom, ki milyen volt, hogy hangzott nevetése, milyen lehetett fiatal fiúnak vagy süldő lánynak, voltak-e rossz szokásai, ízetlen tréfái? Volt-e kedvenc ruhája, nagydarab volt vagy inkább vékonka, minden ilyesmi érdekel. Hogyan lépett keresztül élete buktatóin, felül tudott-e emelkedni, ha több oldalról szorongatták? Tudni szeretném, milyen válaszutak kereszteződésénél állt meg habozva és nyugtalanul, érezve, nincs mese, muszáj határozni valamilyen módon. Persze, elég ritkán kapok választ ezekre a kérdésekre. Ma már csak Mama tud szinte a régi dolgok hogyanjáról és mikéntjéről mesélni, de nem mondhatnám, hogy ő az ideális forrás, amihez krónikás nyúlhat. Sok mindent tud, emlékezik, de saját negatív élményei, kudarcai, haragja annyira átszövik gondolatait, hogy nem igazán lehet fenntartás nélkül elfogadni élménybeszámolóit. Miért érdekel ennyire az, hogy honnan jöttem?