Múltidéző II.

Sokszor ábrándozom arról, hogy csak egy órára, ha visszamehetnék az időben, belesnék az ablakon, bámulnám őket, ahogy élik sorsukat, látnám azokat, akiket sosem ismertem. Azért is feszít ennyire a tudásvágy, mert az apai ágról is keveset tudok; már senki sincs az öregek közül, aki mesélhetne azokról az időkről, amikor még mindenki élt a rokonságból. Akit megkérdezhettem volna, arra nem szakítottam a kincset érő időmből, pedig örömmel mesélt bárkinek, de így utólag beláttam, egyszerűen legyűrt a saját lustaságom és érdektelenségem. Apai nagyanyám régóta halott, ő távozott elsőként, halála alapjaiban rengette meg a famíliát. Nagyapám még néhány évvel túlélte, de azt a létformát már nem lehetett életnek nevezni, csak vegetált egyik napról a másikra, várta a viszontlátás óráját. Mindig úgy jelenik meg előttem, aprócska öreg bácsi, távolba vesző tekintettel. Ma már csak anyai nagyanyám él, ő a família doyenne-e, korát meghazudtoló módon uralkodik a család fölött, nem történhet semmi legalább hallgatólagos beleegyezése nélkül. A történet egyes részeit hallottam, más részeit magam egészítettem ki, nemzedékek óta mesélik a családban, nagyapám és nagyanyám együtt alkottak egészet, akkor is, ha közös életük során számtalanszor marakodtak, de nem tudtak létezni egymás nélkül. Ez azonban csak nagyapám halála után vált nyilvánvalóvá. A dohogás hozzátartozott mindennapjaikhoz, el sem tudták képzelni, másként is lehet élni, a folyamatos oda-vissza mondogatás végül groteszk módon elszórakoztatta az egész famíliát, sokszor a szem- és fültanúk sunyin összevigyorogtak és egymásra hunyorítottak, ha a szópárbajra jelenlétükben került sor, majd nagy nevetések közepette kommentálták a hallottakat. Ma már nincs ez az adok-kapok, de a fiatalabb generáció magától értődő természetességgel vette át a nemes feladatot, elvégre a családi hagyományt illik ápolni és életben tartani.