Folytatás

Az MRI reggelén 5-kor keltünk. P. még kaphatott egy üveg tápszert, aztán útnak indultunk. A. még aludt, anyukám vigyázott rá. Bementem hozzá, megpusziltam a feje búbját, közben arra gondoltam, ki tudja, mikor látom legközelebb....Fél 8-ra értünk a klinikára, már vártak minket....és elkezdődött a tortúra. Csavargatták a kis karját, ütögették, hogy találjanak egy vénát. A második próbálkozás sikerült végül, kapott a kis kezébe egy branült. Az MRI-n is viszonylag szerencsénk volt, rögtön behívtak minket, ahogy odaértünk. Mielőtt bementünk volna, levetették rólam a jeggyűrűmet, fülbevalómat. A gép olyan volt, mintha az űrkorszakból került volna oda, csillogó, hipermodern, közben folyamatosan kattogott és zakatolt, tamtatam, tamtatam. Leültettem a kicsit, a doktornő abban a pillanatban elkapta a karját és azonnal elkezdte nyomni az injekciókat, először sót, aztán a Dormicumot. Rám nézett és csak annyit mondott, hogy anyuka, tartsa a fejét, mert mindjárt elengedi magát. Ahogy kimondta, P. abban a pillanatban hátrahanyatlott. Óvatosan lefektettem, mire rögtön rápakolták a tappancsokat, lekötötték, aztán udvariasan kitessékeltek. Könnyezve mentem ki. Csak ültünk a férjemmel, szorongattuk egy más kezét. Kb. félóra múlva szóltak, hogy bemehetek érte. Kivettem a gép végéből, úgy feküdt a karomban, mint egy rongybaba.