Múltidéző VIII.

Ha megnézegetem Tóth Mária képeit, újra és újra megállapítom, nem sok mindent tudok erről az asszonyról, a dédanyámról, réges-régen elhagyta már ezt az árnyékvilágot, még 1962 tavaszán utolérte a végzete, amikor a padlásra felmászott és ott gutaütést kapott. Anya mesélte, hogy emlékszik, négy éves kislányként hallotta a szörnyű jajveszékelést, amikor markos férfiak, köztük nagyapám, lehozták a magasból, de nem értette, mi baja a felnőtteknek. Tanácstalanul ténfergett, téblábolt az összeszaladt rokonok között, míg Antónia meg nem fogta a kezét és magával nem vitte, ne legyen útban az ezerfelé szaladgáló famíliában. Tóth Mária pár napig még vegetált a mátészalkai kórházban, majd elment dédapám, Molnár Gyula után, akit néhány hónappal hamarabb, gyomorrák képében vitt magával a Kaszás. Dédapám vonásait egy fennmaradó fotográfia örökítette meg. 1891-ben született, mint Molnár Jánosnak és feleségének negyedik fia. Hogy valóban ő volt-e a legfiatalabb, az nem biztos, de még három fivérének ismert a neve: Bálint, Endre és Bertalan. Ezen az egy képen olyannak látszik, mint amilyen valóban lehetett: az unokák és gyermekeinek látogatását váró, tisztességes parasztember volt. A vasárnap délelőttöt természetesen istentiszteleten tölti, fényesre kopott fekete öltözékben, maga mellé tett kalappal, majd az ebédet követően helyet foglal övéi körében, meghallgatja őket, elnézi, ahogy a gyermekek játszanak. Azok a vasárnapi ebédek fontosabb szerepet játszottak a család életében, mint akármilyen születésnap vagy családi ünnep. A születések évfordulóját egyébként sem tartották sokra, egyik nap olyan, mint a másik, nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani neki, inkább végezze mindenki a kötelességét. Dédanyám feltálalta az ebédet: tyúkhúsleves cérnametélttel vagy kiadósabb csigatésztával, főtt hússal és tormával. A második fogás már változatosabb volt, hol ez, hol az, fánk, lapótya, szilvás gombóc, ha a gyermekek kedvére akart tenni, ha az uráéra, akkor pörkölt, paprikás vagy más húsétel. Az asztalnál csendben kellett várakozni, senki sem nyúlhatott a kanalához, pláne le nem ülhetett addig, amíg dédapám el nem mormolta az asztali imádságot:

-          Aki nekünk ételt-italt adott, annak neve legyen áldott. Ámen.

Az ima után helyet foglalt, dédanyám a konyhára sietett a tűzforró levesért, de a gyermekek továbbra is állva maradtak, csak akkor kaptak engedélyt a leülésre, miután dédanyám, aki tálalt dédapámnak, maga is helyet foglalt és teleszedte tányérját. A gyermekek születési sorrendjükben juthattak ételhez, mindenkinek megvolt a szabott helye, ahonnan nem volt kiemelkedés. Nyári napokon a tyúkhúslevest felváltotta a gyümölcsleves, télen pedig forró aszalt szilvalevest kanalaztak nagy buzgalommal.