Júlia és Anya szöges ellentétei egymásnak; a család nagylánya időnként
jóval kevesebb figyelemben részesült, mint tíz esztendővel később született
húga, legfontosabb feladata a házimunkán kívül testvére pesztrálása volt, mely
nagy örömöt okozott neki. Nevét is ő választotta röviddel születése előtt, a
kislány meg volt győződve róla, senki másnak nincs ilyen szép nevű húgocskája.
A félénk gyermek felnőttként is visszahúzódó maradt, társaságban sem tudott
teljesen feloldódni, mindig irigyelte azokat, akik számára nem vesszőfutást
jelentett a másokkal folytatott eszmecsere. Az apja lánya volt, ehhez kétség
sem férhetett, mindenben rá ütött, a természet szeretetében, az olvasás és a
művészetek iránti vonzalmában, de tőle örökölte makacsságát és néma szívósságát
is. Sosem kapaszkodott semmiért, nemigen érdekelte a hatalom, tanítványaival
szívesen törődött, akik bizalmukkal hálálták meg az emberi szavakat a
diákotthon olykor hideg, homályos mélyén. A testvérek ilyen körülmények között
nem is kereshették egymás társaságát túlzott módon, hiszen mire Júlia
odacseperedett, anyám elkerült a háztól, önálló életet élt saját családjával,
Júlia pedig egészen szülei gyermeke lett. Nem igazán volt közös témájuk, más
érdekelte őket, Anya mindig a szépet kereste mindenben, míg húga a jelenségek
visszáját fürkészte és gunyorosan kommentálta, ha valami az orrán akadt.
Szerették egymást, de valahogy megfordítva, Júlia gyanakodva figyelte és
hallgatta testvére beszédét és némi lenézéssel arra gondolt, mennyivel másként
intézné ő a dolgokat, mintha ő lenne az idősebb és anyám a tacskó, akinek meg
kell mondani, mit hogyan csináljon.
A viszonylag hűvös viszony akkor változott meg és kezdett langyosodni,
mikor Anya betegsége kiderült. Távolról figyeltem a változást; Júlia majd’
minden nap telefonált. Tudok már valamit? Jelentkezett? Bár igyekezett nem
mutatni, Júlia megrémült. A lehetőség, hogy végül egyedül marad és a klánból
senki sem marad rajta kívül, valósággal szembecsapta. Anyám rákos lett, Júlia
viszont a betegség nevét is elkerülte, soha ki nem mondta volna. Mindenféle
egészségi gonddal kapcsolatban követte a rohamosztag elvet, itt azonban csődöt
mondott tudománya. Rémületében maga is elment mammográfiára. Életében először
tisztelte nővérét igazán néma szívóssága, kitartása miatt. Anya viszonylag jól
viselte a beavatkozásokat. Egyre jobban hasonlított apjára, a tőle örökölt
konokság, a passzív agresszió átlökte a kezelések mélypontjain. Úgy élte az
életét, mintha mi sem történt volna.
-
Ezen át kell esni, - nézett rám összevont szemöldökkel.
Igaza volt. Feladni bármit is? Az aztán sosem volt családunk nőtagjaira
jellemző.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése